Az utolsó bárd
/Siegl András/

Magányos alak áll fent a hegytetõn
Lágy szellõ fúj felé a zöld erdõ felõl
Szemében benne van az egész nagyvilág
Bár szívében bánat ég, hisz látja már sorsát.

Egy letûnt, ám büszke nép végsõ sajra Õ
Egy dalnok, dalában ott van múlt s jövõ
Hosszú útja lassan, ím már vége felé jár
Hisz füstöt hoz a szél, lángol a határ.

Egykoron az ember tisztelte ám õket
A sárkányok voltak az öregek és bölcsek
Az ég és föld urai békességben éltek
Amikor az ember még nem rettegte õket

Amikor még nem volt céltalan a gyûlölet
Hazugság és hamis hit nem mérgezte a lelkeket
A jóság és gonoszság még egyensúlyban élt
Ám sárkányok haragjától izzik most az ég.

Ref.:
És szól a dal, száll az ég felé
Az életet viszi el holt földek felé
És él a vér, a békét hozza el
Letûnt korok népe most hát új életre kel
Új reményt hoz el

Felperzselt földek fölött piszkos szürke égbolt
Parázsló halott erdõk, izzó vörös fényfolt
Hatalmas bõrszárnyakon lebeg fenn a pusztulás
Mit védett egykor, arra csap most le a sárkányláng

Dühös szelek szárnyán érkezik egy dallam
A tûztenger közepén büszkén áll egy alak
Elemészti õt is lassan a végsõ sírhalom
De hangja nyomán a por és hamu, ím már nem hallott

Így lett hát vége az utolsó bárdnak
De dala megmaradt a kövekben, a fákban
Átszáll az erdõk és tág földek fölött
A hegyekben visszhangzik, a folyókban hömpölyög

És ha némán ülsz a csendben, tán Te is hallhatod,
Mert bennünk és, csak bennünk, és mindig élni fog